Molnár Péter

Újságíró vagyok. Napjaim nagy része azzal megy el, hogy keresem, aztán pedig feldolgozom a témákat szülőföldemen, a Cserhát és a Börzsöny vidékén. Sokan mondják, hogy ez a vidék ugyan varázslatos, de a GDP..., meg a munkanélküliség..., meg a kilátástalanság..., meg a..., és vég nélkül sorolják, miért is kellene úgy éreznem, hogy micsoda szerencsétlen vidékén élek ennek az országnak. Mivel nap mint nap az útjait járom, elmondhatom: igen, nem könnyű, de sokkal emberközelibb itt az élet, mint a gyorsabb, vagy kinek-kinek ítélete szerint, "szerencsésebb" városok környékén. Itt még van idő rá, hogy az embert csak úgy vigyék a gondolatai akárhová, miközben nézi az elsuhanó tájat. 

A minap úgy esett, hogy Salgótarjánban volt dolgom. Mivel Nógrád másik felén élek, egy óra út nekem a megyeszékhely. Úgy döntöttem: most a buszt választom az autó helyett, és könnyített felszereléssel (értsd: kis kamera, kis állvány, mikrofon, fülhallgató), felszálltam a megyejáró Credora. 

Egészen más világot láttam-hallottam, mint akkor, amikor szimplán időre-eseményre autózom. Mellettem ült egy furcsa pár: először apa-lányának néztem őket, de később kiderült: barátok. Barátságuk fokát nem tudtam, nem is akartam kideríteni, de elmélyült beszélgetésüknek akarva-akaratlanul lettem utastársként fültanúja. Valaki másról beszéltek, egy harmadikról, aki nagyon jó ember. A férfi sorolta is, hogy hányszor, mennyit segített csak úgy. A nő bólogatott, néha rá-rátromfolt, de a lényeg: a szó egy becsületes emberről folyt, és egy fia bírálatot nem tartalmazott. 

Szécsényben fölszállt a tanárnő, aki egyszer politikus akart lenni, de nem sikerült neki. Ez a tény csak javára vált, felszálltában itt is, ott is besöpörte a rá villanó mosolyokat. 

Ám az igazi csemege Kishartyánban következett, ahol a hangzatos "Kishartyán központ" nevű megállóban felszállt egy pufókás arcú úriember, akinek joviális vonásait játékos hullámokba kunkorodó, ritkuló, ámde lázadóan hosszúra hagyott hajfürtök keretezték. A fent jelzett pár férfi tagja, aki már legalább Balassagyarmattól volt mély beszélgetésben a mellette ülő fiatal hölggyel, felpillantott az új jövevényre.

 "Lacikám, hát te...?" - nézett kérdő hangsúllyal az új felszállóra 

"Szevasz, Jani, ezer éve.."

Aztán beszélgetni kezdtek. Rövid idő alatt kiderült, hogy Marika már meghalt, öt évvel ezelőtt, de a Pista még él. "Hál Istennek" ő is megvan, bár most a kórházba megy a derekával. "A rosseb egye meg, jó hogy nem tették Szlovákiába" (mármint a salgótarjáni kórházat :-) ) 

Ültem mellettük, és hallgattam őket. Azzal a megnyugtató, bódult melegséggel, amit csak akkor érez az ember, ha engedi, hogy egészen hétköznapi dolgok elvarázsolják. És, miközben beértünk Salgótarjánba, rájöttem, hogy ez az, amit az utóbbi időben túlságosan sokszor felejtek el. És ez az, ami valószínűleg életem végéig ideköt majd, a Cserhát vidékére. Pista, aki él még hál' Istennek, Marika, aki már meghalt, Jani, aki ezer éve nem látta Lacit, és azok az utak, amelyeket még nem jártam be ezen a "Görbe Országon", amelynek minden útját ismerem, és talán egyiket sem.